Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere (Institutio religionis Christianae) IV.12.14.
"A fegyelem többi része, amely a kulcsok hatalmában tulajdonképpen nem foglaltatik, abban nyilvánul, hogy a pásztorok az idők szükségéhez képest biztassák a népet vagy böjtökre, ünnepélyes könyörgésekre, vagy az alázatosság, bűnbánat és hit egyéb gyakorlataira, melyeknek sem idejük, sem módjuk, sem alakjuk nincs előírva Isten Igéjében, hanem az egyház ítéletére van hagyva. Ennek a résznek megtartása is, míg egyrészt hasznos, másrészt a régi egyházban az apostolok korától kezdődőleg mindig használatban volt. Ámbár ugyan maguk az apostolok sem voltak annak első szerzői, hanem a példát a törvényből és a prófétákból vették. Mert ott látjuk, hogy valahányszor valami súlyos esemény történt, a népet összehívták; könyörgéseket szabtak, és böjtöket rendeltek. Az apostolok tehát azt követték, ami egyrészt Isten népe előtt nem volt új dolog, s amiről másrészt előre látták, hogy hasznos lesz. Hasonló nézet áll a többi gyakorlatokról is, amelyekkel a nép vagy kötelessége teljesítésére ébreszthető, vagy tisztében és az engedelmességben megtartható. Példák lépten-nyomon kínálkoznak a szent történetekben, melyeket nem szükség összegyűjteni. Egyszóval azt kell megtartanunk, hogy valahányszor a vallás tekintetében ellentmondás merül fel, melyet vagy zsinattal, vagy egyházi ítélettel kell eldönteni; valahányszor egyházi szolga választásáról van szó, valahányszor végül valami nehéz és nagyjelentőségű ügy tárgyaltatik; ismét midőn Isten haragjának jelei mutatkoznak, mint pl. döghalál, háború, éhínség: szent és minden időkre nézve üdvösséges intézkedés az, hogy a pásztorok nyilvános böjtölésre és rendkívüli könyörgésekre buzdítsák a népet. Ha valaki azokat a bizonyítékokat, melyek az Ószövetségből felhozhatók, nem fogadja el, mintha a keresztyén egyházhoz kevésbbé illenének, az bizonyos, hogy az apostolok is ekként cselekedtek. Ámbár azt tartom, hogy aligha akadna valaki, aki vitát támasztana a könyörgések hasznos volta felől."
"A fegyelem többi része, amely a kulcsok hatalmában tulajdonképpen nem foglaltatik, abban nyilvánul, hogy a pásztorok az idők szükségéhez képest biztassák a népet vagy böjtökre, ünnepélyes könyörgésekre, vagy az alázatosság, bűnbánat és hit egyéb gyakorlataira, melyeknek sem idejük, sem módjuk, sem alakjuk nincs előírva Isten Igéjében, hanem az egyház ítéletére van hagyva. Ennek a résznek megtartása is, míg egyrészt hasznos, másrészt a régi egyházban az apostolok korától kezdődőleg mindig használatban volt. Ámbár ugyan maguk az apostolok sem voltak annak első szerzői, hanem a példát a törvényből és a prófétákból vették. Mert ott látjuk, hogy valahányszor valami súlyos esemény történt, a népet összehívták; könyörgéseket szabtak, és böjtöket rendeltek. Az apostolok tehát azt követték, ami egyrészt Isten népe előtt nem volt új dolog, s amiről másrészt előre látták, hogy hasznos lesz. Hasonló nézet áll a többi gyakorlatokról is, amelyekkel a nép vagy kötelessége teljesítésére ébreszthető, vagy tisztében és az engedelmességben megtartható. Példák lépten-nyomon kínálkoznak a szent történetekben, melyeket nem szükség összegyűjteni. Egyszóval azt kell megtartanunk, hogy valahányszor a vallás tekintetében ellentmondás merül fel, melyet vagy zsinattal, vagy egyházi ítélettel kell eldönteni; valahányszor egyházi szolga választásáról van szó, valahányszor végül valami nehéz és nagyjelentőségű ügy tárgyaltatik; ismét midőn Isten haragjának jelei mutatkoznak, mint pl. döghalál, háború, éhínség: szent és minden időkre nézve üdvösséges intézkedés az, hogy a pásztorok nyilvános böjtölésre és rendkívüli könyörgésekre buzdítsák a népet. Ha valaki azokat a bizonyítékokat, melyek az Ószövetségből felhozhatók, nem fogadja el, mintha a keresztyén egyházhoz kevésbbé illenének, az bizonyos, hogy az apostolok is ekként cselekedtek. Ámbár azt tartom, hogy aligha akadna valaki, aki vitát támasztana a könyörgések hasznos volta felől."